2017. július 16., vasárnap

Sokba van

Amikor legutóbb néztem a Kisasszonyok című filmet, szöget ütött a fejembe, mennyi mindenkit próbáltam már utánozni. Kicsinek a babanaplómban volt egy kérdés, miszerint, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? Anyukám azt írta oda, hogy az, amit éppen a tévében látok.
S tényleg, Ginger Spice-tól kezdve Ellen Ripley-ig mindenki. Ez átívelt később élő emberek, ismerősök utánzására, csak azért lettem szőke, mert Kate Winslet is az volt a Holiday című filmben, és akkor én olyan akarok lenni, mint ő.
Színésznő vagy modell sosem akartam lenni, egy-kettőnek csak a ruhatárát akartam lemásolni. Az ő világuk hidegen hagyott. Képtelen voltam a ténytől eltekinteni, hogy sem jó színész nem vagyok, sem gazellatestű nő, ezért sosem vonzott az ő csillogó világuk. Mivel úgysem tudok olyan lenni, mint ők, más példaképeket kerestem. A hiúság és az irigység engem sem kerül el, valahol mégis csak későn tudtam megfogalmazni, az igazi példaképeim az írónők, akiknek csak úgy mellékesen van stílusuk. Ezer és egy világ teremtőjének lenni, bennük élni millió életet, megvívni a saját démonaimmal, sikeresen átugrani az akadályokat. Az, hogy ebben társam e egy olvasó, vagy az asztalfiók, az már mellékes.
A napokban döbbentem rá, mennyire tudok örülni egy író sikerének, amikor a könyve felett egy tollal firkál nevet és szeretetet az első lapra. Vagy annak, amikor valaki eléri az első kötet megjelenését, vagy, amikor úgy érzem, felneveltem az egyik történetnek nevezett gyermekemet.
Mindegy, hogy nézel ki, mennyire csillogsz, te hős lettél.
A sajátod főleg, és másoké is.
Ehhez a jó bevonzása kell, rengeteg munka és kitartás, illetve az arany középút megtartása. A közönség emel piedesztálra, de már azzal is nyertél, hogy saját magad számára elérted, amit akartál.
A titok az ár. Mennyit adsz azért, hogy egy napon majd visszakapj?

Álmot láttam rólad

Álmot láttam rólad, mely még most sem hagy nyugodni. Annyira élő volt, annyira eleven.

A kocsidban ültünk mind a ketten, rám mosolyogtál, mondtál valamit, s amikor újra az útra néztem, elvakított két fényszóró. A pillanat végtelenre lassult le, s láttam, ahogy erővel a fékre taposol, s próbálod a kormányt oldalra rántani. Vas a vasnak csattan, ránk peregnek az üvegszilánkok. A tested először az ülésbe préselődik, majd tehetetlenül zuhansz a műszerfal felé. A fejed elbicsaklik. Millió apró szilánk festi vörösre a fakó bőröd. A szemed fennakad, és egy csont roppanása éles sikollyal hasít a csattanás zajába.

Aztán csend. Csak nézel rám üveges tekintettel, s a szíved megáll dobogni.

Éjszaka óta nyugtalan vagyok, felriadtam rá. A gyomrom szűk, éget, mardos a fájdalom, és csak arra tudok gondolni, amit álmodtam rólad. Egész nap telefonnal a kezemben mászkáltam, hátha írsz, vagy megjelenik a zöld pötty a neved mellett. De semmi. Elérhetetlen voltál egész nap, és nekem nem maradt más, mint a jéghideg fürdőszobában térdelve ölelni a vécékagylót.

Nem tudom, mi van veled, de felőröl az idegesség. Azt hiszem… úgy érzem, történt veled valami.

Még érzem

Még érzem az illatod a bőrömön. Még érzem a szőr bizsergető érzését az ujjbegyemen. Beleittad magad az ágyneműmbe. Még érzem a fogad nyomát a számon. Még érzem a szorítást a csípőmön. Még érzem az ujjadat. Még érezlek magamban. Ha becsukom a szemem, még látom a szép szemeidet.
Még érzem, ahogy megfogod a derekam és magadhoz húzol. Még érzem az izgalmát annak, amint hozzám hajolsz. Még érzem, hogy remegni kezd a térdem a gondolatra. Még látom, ahogy a szűrt fényben lehunyod a szemed, és vággyal telve tekintesz rám. Még érzem, hogy ebben a percben nő vagyok, szexi vagyok, kívánatos.
Még érzem a szád zamatát. Még hallom a fülemben a szívdobogásod, érzem nyakamon a szuszogást. Még érzem, ahogy a hajhagymáim utánad kiáltanak. Még érzem, ahogy a csúcsra érsz. Még érzem, amint egy pillanatra egyek lettünk. Még érzem, ahogy szorítasz. Még érzem a meleget a bőrömre cseppenni.
Még érzem, hogy mi nem vagyunk. Se te, se én, csak az, amit közösen korbácsoltunk fel, amit együtt vittünk végbe. Még érzem a félelmet, ami lassan megül bennem, hogy talán sosem lesz legközelebb, és egy napon mindezt elfelejtem.

Megkötés

Csak állok kint az ablakban, hagyom, hogy átjárjon a november esti hideg. Nem érdekel, ha megfázom. Úgysem számít semmit. Potyognak a könnyeim, és azon gondolkodom, hol rontottam el? Mi változtatta meg a hozzáállásodat irányomba? Mi volt az a pont, ahol eldöntötted, már nem törődsz velem?
Minden alkalommal, amikor jelentkezel, megdobban a szívem, s ugyanakkor fáj is, mert tudom, ez nem őszinte. Mindenről szól, csak arról nem, amiről kellene. Rólad és rólam. Nem igazi. Nincs mögötte semmi. S mindannyiszor megszakad a szívem, amikor látom, hogy elérhető vagy, de nem válaszolsz nekem. Nem írsz rám. Fölöslegesen töröm magam, hogy nem hazudok neked, mert te minden lélegzetvételeddel elárulsz engem.
S ahelyett, hogy tanulnék a múlt hibáiból, vagy a viselkedésedből, csak várok. Hogy egy napon felrémlik neked, én még mindig a világon vagyok.
Igaza volt annak az oldalnak. Ha magadhoz kötsz valakit, csak te fogsz jobban kötődni hozzá. Mert te tudsz róla, te akarod. Csak te állsz kint az ablakban arra várva, hogy bejelentkezzen. S mivel a másiknak semmi köze nincs hozzád, fogalma nincs, mikor kell visszajönni.

Szeretném azt mondani

Szeretném azt mondani, egy öntelt hólyag vagy. Hogy a sekélyes, keserű mindennapjaidat hiánypótlással töltöd. Szeretném azt mondani, gyáva vagy, mert az érzéketlenségeddel a saját hiányosságaidat fedezed. Szeretném azt mondani, nem vagyunk barátok, mert a barátok nem csak akkor jönnek, ha kell a másiktól valami. Szeretném azt mondani, nem vagy fontos a számomra, mert tudom, én se vagyok az neked, hiszen többnyire azt se tudod, hogy a világon vagyok. Szeretném azt mondani, hogy buta vagy. Az álcádat fejleszted, s nem önmagad. Szeretném azt mondani, bunkó vagy, mert amikor összefutunk, teljesen figyelmen kívül hagysz. Szeretném azt mondani, vak vagy mindenre, ami körülötted történik. Nem veszed észre a fontos dolgokat, ahogy azt sem, amikor feléd intek.

Szeretném azt mondani, bánom, hogy az életem része lettél, mert tudom, én a tiednek sosem leszek.

Október

Reggelre ködkabátot húzott a kinti világ. Arra ébredtem, hogy a fűtés és a meleg takaró ellenére is didergek. Az orrom jéghidegen fúrtam a párnába. Az ablakon kinézve a tegnap még zöld levelű fa felöltötte sárga báli ruháját. Az egész lakótelep színpompával üdvözölte az őszt, az október közepét.
Harmatcseppek gurulnak végig az ablakon.
Ahogy a pufi, macis pulcsimban, kezemben kávémmal az ablakhoz húzódom, észreveszem a hulló leveleket. Zölden kezdik, bordósan-sárgásan zuhannak, barnán és kiszáradtan érnek földet. Eltűntek a madarak, a bogarak.
Üres pókhálókra szitál az eső.
Délutánra ólmos homály húzódik a tájra, hideg szél lengedez. Egybefüggő, szürke felhő takarja a tegnap még kék eget. Kimozdulni sincs kedvem, meg úgy egyáltalán mozdulni sem. Ahogy lassan hűvösebbe fordul az idő, úgy alszik el bennem a tűz.
S bárhogy húzódok a konvektor mellé melegedni, bármennyi gőzölgő teát tartok az orrom elé, a levegő illata már más. Tiszta hideg.
Elsiratom a jót, köszöntöm a jobbat.
Lelkem színeiben pompázik az október.

Amikor...

Amikor minden nap elsírod magad…
Amikor gyomorgörccsel mész végig az utcán…
Amikor száz ágra süt a nap, de te mégis fázol…
Amikor piszkosul éhes vagy, de képtelen vagy enni…
Amikor rémálmok gyötörnek és rossz megérzések ülnek meg a válladon…
Amikor fejfájással kelsz, nyújtózás közben görcs áll a lábadba, és sokszor zsibbad a bal feled…
Amikor tehetetlennek érzed magad, s kilátástalannak a helyzeted…
Amikor félelemmel tölt el, ha a holnapra gondolsz…
Amikor összerezzensz az üzenetjelző hangra…
Amikor semmi sem jó…
Amikor nem érzed jól magad a világban…
Amikor kávé nélkül is pörögsz…
Amikor nem kívánod a csokit…
Amikor fél percenként viszket valamid…
Amikor hiába iszol, kiszárad a bőröd…
Amikor annyira pöttyössé válsz, mint egy túró rudi…
Amikor a reggeli madárcsicsergés ordításnak hat…
Amikor a napsugarak ellenére sötétben tapogatózol…

… ekkor kell megálljt parancsolni, és elgondolkodni.

Véget ér egy boldog, vidám, könnyed időszak. Egyszer csak azon kapod magad, hogy harminc fokban, egy szál bugyiban hasalsz az ágyon, és percekig nem gondolsz semmire. Nincsenek szavak, távoli hang minden, ami beszűrődik a hímzett függönyön. Érzed a véred áramlani az ereidben, szinte tapintható, s megveszel azért, hogy ne legyél egyedül a félelmeddel.

Az idegek összerándulnak, amikor rájössz, hogy nyugton vagy. Egy út végéhez értél. Állsz a kereszteződésben, s nézel két ugyanolyan utat. Rálépsz arra, amelyikhez közelebb vagy egy milliméterrel.

Becsukod fáradt szemed, és elindulsz. Valami véget ért, de tudod, nem a semmi vár. Valami lesz ott, ahova tartasz. Hogy hova? Ez rejti a kalandokat.