2017. július 16., vasárnap

Amikor...

Amikor minden nap elsírod magad…
Amikor gyomorgörccsel mész végig az utcán…
Amikor száz ágra süt a nap, de te mégis fázol…
Amikor piszkosul éhes vagy, de képtelen vagy enni…
Amikor rémálmok gyötörnek és rossz megérzések ülnek meg a válladon…
Amikor fejfájással kelsz, nyújtózás közben görcs áll a lábadba, és sokszor zsibbad a bal feled…
Amikor tehetetlennek érzed magad, s kilátástalannak a helyzeted…
Amikor félelemmel tölt el, ha a holnapra gondolsz…
Amikor összerezzensz az üzenetjelző hangra…
Amikor semmi sem jó…
Amikor nem érzed jól magad a világban…
Amikor kávé nélkül is pörögsz…
Amikor nem kívánod a csokit…
Amikor fél percenként viszket valamid…
Amikor hiába iszol, kiszárad a bőröd…
Amikor annyira pöttyössé válsz, mint egy túró rudi…
Amikor a reggeli madárcsicsergés ordításnak hat…
Amikor a napsugarak ellenére sötétben tapogatózol…

… ekkor kell megálljt parancsolni, és elgondolkodni.

Véget ér egy boldog, vidám, könnyed időszak. Egyszer csak azon kapod magad, hogy harminc fokban, egy szál bugyiban hasalsz az ágyon, és percekig nem gondolsz semmire. Nincsenek szavak, távoli hang minden, ami beszűrődik a hímzett függönyön. Érzed a véred áramlani az ereidben, szinte tapintható, s megveszel azért, hogy ne legyél egyedül a félelmeddel.

Az idegek összerándulnak, amikor rájössz, hogy nyugton vagy. Egy út végéhez értél. Állsz a kereszteződésben, s nézel két ugyanolyan utat. Rálépsz arra, amelyikhez közelebb vagy egy milliméterrel.

Becsukod fáradt szemed, és elindulsz. Valami véget ért, de tudod, nem a semmi vár. Valami lesz ott, ahova tartasz. Hogy hova? Ez rejti a kalandokat.