2017. július 30., vasárnap

Kedves Ádám



Indulatlevél a mindenkori Ádámnak.


Kedves Ádám!

Nos, nem is tudom, hol kezdjem ezt az évek óta tartogatott, százszor átírt levelet. Talán ott, és bocsáss meg a vulgáris szavakért, hogy baszd meg! Tényleg és komolyan! Dugd fel magadnak a fura fintorodat, a humorodat és az okító jellegű szállóvendégeidet. Sokszor elkezdtem már írni neked ezt, hol sírtam, hol átkozódtam, hol pedig, hálálkodtam. Minduntalan rájöttem, hogy ahol te megjelensz, ott babér nem terem nekem, ezért pedig, nem leszek kedves. Sőt. Az utóbbi húzásod miatt, mindent fogok, csak téged áldani nem.
Ugyanis, nem voltál sem vicces, sem tanár, egyszerűen visszazavartál arra az útpadkára, ahonnan bő három év alatt vakartam fel magam pár évvel ezelőtt. Biztos jó poén számodra kabalacsajnak lennem, mert végtére is, utánam mindenki boldogságát végigasszisztálhatom, főleg a tiedet. Bizony! Ha hiszed, ha nem, bennem is megvan az a női erény, amit nevezzük F&I Detective Inc.-nek. Nem vagyok féltékeny, sem irigy, pusztán nem értelek. Értem én, hogy aki nekünk van teremtve, azt még az ördög is utánunk tolja talicskán, és mindenki azt kapja, akit megérdemel, és a türelem rózsát terem.
Tudom, hogy nem minden kérdésre van válasz, valószínű, a levelemre sem fog érkezni egy sem. Egyszerűen, csak ki kell írnom magamból, mert számomra ez a feldolgozás módja.
Minél többet gondolkodok rajta, annál inkább érzem, nem én vagyok a hülye. Valahol te sem vagy az, csak egy kisfiú – mint utóbb kiderült -, aki a határait feszegeti. Te maximum ennyire vagy faszparaszt, s az éretlenségedből fakadó tetteid elszenvedője vagyok, mint résztvevő megfigyelő.
Néha azon kapom magam, szeretném, ha egyenesen beszélnél velem, és nem tesztelnél, vagy szórakoznál. Tudom, hogy tudod, ameddig élek, remélek, de nem szeretném ezzel tölteni az időmet, sem szórakozással. Hiszem, hogy egyszer úgy öltesz testet, ami tökéletesen meg fog felelni, DE vagy tedd le magad az ötven kilométeres körzetemben ésszel és kitartással, vagy távolabb, viszont akkor ruházd fel magad akarattal és gerinccel. Nem tudom, mennyit bírok még elviselni így belőled, úgy érzem, az erőm végét járom.
Múltkor a kollégám mondta, túlbuzog benne a szeretet. Nos, a jéghegy mögött bennem is. Meg szeretném osztani úgy veled, hogy közben nincs gyomorgörcsöm.
Általánosságban elmondhatom az eddigi kivetüléseidről, hogy mindben volt valami, ami megfogott, s mégis mindig több volt a rossz, mint a jó. Nem tetszett a stílusom, a külsőm, a ruházkodásom, vagy az ízlésem, a gondolkodásom, s mindannyiszor értéktelenné váltam, akin át lehet lépni. Tájékoztatásul közlöm, kedves Ádám, nem vagyok küszöb.
Ám az utóbbi húzásod a padlóra tett. Nem voltál fair sok tekintetben velem. Pontosan tudod, mit keresek a másik nemben, s ezt meg is adtad nekem, csak éppen vajból formáztad a gerincét és vízből az akaratát.
A bizalmamba fogadtalak ebben a formádban, mint már régen senkit sem. Szívemnek és agyamnak azon részeibe engedtelek be, ahol csak egy ember járt eddig. Feladtam az elveimet, a kívánalmaimat, kész voltam bármit megtenni érted. Nem féltem, csak meséltem, adtam, s tetted ezt te is. Pici ígéreteket és csókok, ölelések lehetőségét ültetted el bennem. Azt, hogy ezt te is akarod. Hogy valóra fogod váltani, amit szeretnék, vagy amit leírtam. A kenyérlángos, a motorozás és az írásaim bizonyos részének élővé tétele sokat jelentett; még az is, hogy nem néztél le a kislányos dolgaim miatt. Te pedig, elhitetted velem, megfelelek neked, hogy nem rettensz el tőlem. De valamiért mindezzel együtt sem lettem elég értékes számodra.
Egyszerűen leírtál.
Talán könnyebben, mint eddigi kivetüléseidben bármikor.


Csak szavak. Üres szavak. Minden, amit mondtál. Nem vertél át? De igen. Hazudtál. Hogy nekem vagy magadnak nagyobbat, az részletkérdés. Ám vagy az az idő volt hazugság, amit „együtt töltöttünk”, vagy az, amit leírtál, mintegy elbocsátó szép üzenetként. Bárhogy nézzük, ez így nem kerek.
Ha nincs semmi baj, akkor az első döccenőre, miért fordítottál hátat?
Te ezt eleve nem gondoltad komolyan, igaz? Csak játék volt számodra?
Erre a kérdésre a telefonban is csak hebegtél-habogtál.
Százszor pörgettem vissza a beszélgetéseinket. Azt látom, amikor rájöttél, ebbe a kapcsolatba neked is tenned kell valamit ténylegesen, és igen, ez bizonyos lemondásokkal, választásokkal járt volna, beparáztál. A könnyebb megoldást választottad gyáván.
A jövő pedig, per pillanat sötétebb, mint valaha. Most úgy látom, örökké eső lesz, és örökké éjszaka a viharos lelkemben. Ülök a padkán felhúzott térdekkel, nézek magam elé.
Hol rontottam el? Miért rontottad el?
Ismerősnek igaza van. Naiv királylány vagyok, mert hiszek benned, mert hittem neked. Utálom most magam. Csalódtam, fáj és haragszom. Csalódtam benned, mint emberben. Fáj, hogy félreismertelek, és hogy így alakítottad. Haragszom, amiért kifogásokat gyártottál. Haragszom magamra, mert megbíztam benned… haragszom a többi emberre is, a világra.
Utálom, hogy emlékszem, írtad, nem szereted nézni, hogy a volt boldog. S te pedig, ugyanazt eljátszottad velem, mint ő veled.
Gyűlölöm azt a szaros 240 km-t.
Sajnálom, hogy csak egy kis móka volt ez a részedről.


Szeretnék rád úgy nézni, mint az elődeidre. Hogy tanáraim voltak mind, csak éppen, annyira megfeleltél, hogy amit érzek, az most kibaszottul fáj. Nagyon régen éreztem ilyet utoljára. Anno megfogadtam valamit, amit érted fel akartam rúgni. S az utóbbi másfél évben, most akartam igazán, hogy működjön. Hibáztam. A lakhelyemen kívül ez volt az egyetlen bakim az irányodba.
Nem értem. Simán dugni feljöttél volna, de értem – azért, aki vagyok – nem. Ígérgettél, holott végig tudtad, sosem fogod beváltani őket. Miért játszottad el, hogy akarod, ha már az első alkalomnál tudtad (előtte), hogy nem akarod? Vagy, ha meggondoltad magad menet közben, miért? Melyik része a valótlan? Miért bújsz egyetlen kimondott mondatod mögé, amikor ott van egy csomó másik? Milyen érzésekről beszéltél, hogy előjönnének, ha újra találkoznánk? Miért mondtad, hogy hiányozni fogok? Miért mondtad annyiszor, hogy szeretném, és hogy jó lenne? Miért vágtad a pofámba azt, amit?
Hogy is van ez, kedves Ádám?
Megkaptam azt, akit igazán szeretnék. Aki olyan, mint én, s mégis a másik felem. Nincs bajod velem. Izgultam, vártam és reméltem. Beleadtam magam érzelmileg, szellemileg, s bár ezzel nem vagdalózok, de anyagilag is. Fölöslegesen. Pedig, nem tudtam sokat adni, de azt NEKED adtam, mint ezt mondtam is.
Nem találom a tanulópénzt. Ami eszembe jut, az cinikus. Túlzottan is az. Az pedig lependerítene a te szintedre. Így úgy csinálok, mint te velem: mintha nem lenne.


Kezdem úgy érezni, kedves Ádám, most megmutattad a fogad fehérjét, miszerint, te ilyet is tudsz, csak jött a görbe tükör is: neked ez nem jár! Mindig van ördög a gépezetben, tudom. De most egy légióval találtam szembe magam.
Megsemmisítő csapás volt ez tőled nekem.
Egyelőre nem látok tovább. Nem is tudok, nem is akarok és nem is merek. Nyalogatom a sebeimet, az agyam sorjázza a kérdéseket, a miérteket?
Tudom, hogy nem olvasol. Ezt sem fogod olvasni sosem.
De ha olvasod is, nem fogsz reagálni, mert nem tudsz mit. Semmilyen észérved nincs erre az egészre kettőnk között. Ha mégis lenne, tudod, hol találsz.


Nem írom alá. Pontosan tudod, ki vagyok.

Puszi, pá!

UI: Szarjál sünt.