2017. július 16., vasárnap

Megkötés

Csak állok kint az ablakban, hagyom, hogy átjárjon a november esti hideg. Nem érdekel, ha megfázom. Úgysem számít semmit. Potyognak a könnyeim, és azon gondolkodom, hol rontottam el? Mi változtatta meg a hozzáállásodat irányomba? Mi volt az a pont, ahol eldöntötted, már nem törődsz velem?
Minden alkalommal, amikor jelentkezel, megdobban a szívem, s ugyanakkor fáj is, mert tudom, ez nem őszinte. Mindenről szól, csak arról nem, amiről kellene. Rólad és rólam. Nem igazi. Nincs mögötte semmi. S mindannyiszor megszakad a szívem, amikor látom, hogy elérhető vagy, de nem válaszolsz nekem. Nem írsz rám. Fölöslegesen töröm magam, hogy nem hazudok neked, mert te minden lélegzetvételeddel elárulsz engem.
S ahelyett, hogy tanulnék a múlt hibáiból, vagy a viselkedésedből, csak várok. Hogy egy napon felrémlik neked, én még mindig a világon vagyok.
Igaza volt annak az oldalnak. Ha magadhoz kötsz valakit, csak te fogsz jobban kötődni hozzá. Mert te tudsz róla, te akarod. Csak te állsz kint az ablakban arra várva, hogy bejelentkezzen. S mivel a másiknak semmi köze nincs hozzád, fogalma nincs, mikor kell visszajönni.