2017. július 16., vasárnap

Sokba van

Amikor legutóbb néztem a Kisasszonyok című filmet, szöget ütött a fejembe, mennyi mindenkit próbáltam már utánozni. Kicsinek a babanaplómban volt egy kérdés, miszerint, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? Anyukám azt írta oda, hogy az, amit éppen a tévében látok.
S tényleg, Ginger Spice-tól kezdve Ellen Ripley-ig mindenki. Ez átívelt később élő emberek, ismerősök utánzására, csak azért lettem szőke, mert Kate Winslet is az volt a Holiday című filmben, és akkor én olyan akarok lenni, mint ő.
Színésznő vagy modell sosem akartam lenni, egy-kettőnek csak a ruhatárát akartam lemásolni. Az ő világuk hidegen hagyott. Képtelen voltam a ténytől eltekinteni, hogy sem jó színész nem vagyok, sem gazellatestű nő, ezért sosem vonzott az ő csillogó világuk. Mivel úgysem tudok olyan lenni, mint ők, más példaképeket kerestem. A hiúság és az irigység engem sem kerül el, valahol mégis csak későn tudtam megfogalmazni, az igazi példaképeim az írónők, akiknek csak úgy mellékesen van stílusuk. Ezer és egy világ teremtőjének lenni, bennük élni millió életet, megvívni a saját démonaimmal, sikeresen átugrani az akadályokat. Az, hogy ebben társam e egy olvasó, vagy az asztalfiók, az már mellékes.
A napokban döbbentem rá, mennyire tudok örülni egy író sikerének, amikor a könyve felett egy tollal firkál nevet és szeretetet az első lapra. Vagy annak, amikor valaki eléri az első kötet megjelenését, vagy, amikor úgy érzem, felneveltem az egyik történetnek nevezett gyermekemet.
Mindegy, hogy nézel ki, mennyire csillogsz, te hős lettél.
A sajátod főleg, és másoké is.
Ehhez a jó bevonzása kell, rengeteg munka és kitartás, illetve az arany középút megtartása. A közönség emel piedesztálra, de már azzal is nyertél, hogy saját magad számára elérted, amit akartál.
A titok az ár. Mennyit adsz azért, hogy egy napon majd visszakapj?